El Morg

Életrajz

1954. 12. 24. Csütörtök délelőtt. Nagy pelyhekben hull a hó, és én megszületek. Az egész keresztény világ születésnapi bulira készült, de nem az enyémre. Nyamvadt gyerek voltam, aultáplált, vékony, hosszú nyakam alig bírta el a fejem. A doki nagyon csóválta a fejét, míg anyám a cicit a számba nem rakta.A környezetben megállt a levegő, az az erő, energia, amivel nekiálltam szopni mindenkit megdöbbentett. A dokinak fülig ért a szája: ebből a srácból "férfi" lesz! Az lett. De addig is történtek dolgok.
Volt akkor egy csupasz udvarrészünk. Ott cseperedtem. Három éves voltam amikor először másztam át a 180 cm-es udvarkerítésünket. Anyám a nővéremmel a környéket felforgatta, míg én a szomszéd Pál bácsival, ki cipész volt, a a műhelyben a lábbelikészítés fortélyait vizsgáltuk. Az első nagy verést ekkor éltem át. Ma is emlékszem! Nem mintha ez későbbi felfedező utaimat befolyásolta volna...
Növögettem, óvóda, barátok. Összejött a hímesi csapat: Zoli, Miki, Rudi és én. Mi a "gazda földjén" - ami egy gondozatlan hatalmas telek volt - tengettük napjainkat.Foci, bunkerépítés, gyümölcslopás volt a repertoár. Remek rejtett bunkerokat tudtunk készíteni. Mikor a dühös gazdák a gyümölcsfosztogató gézengúzok után eredtek, hirtelen a semmit kergették, mert mi az álcázott csapóajtón keresztül eltűntünk a biztonságba. Kuncogva hallgattuk, hogy toporzékol a fejünk felett, nem is sejtvehogy egy méterrel alatta mi vagyunk. A bunkereink mesterművek voltak.Esténként anyám rendszeresen elvert, mert nem mentem haza ebédelni. Harmadikos voltam mikor kimentünk a Hármasdombra a Sóstói erdőbe. Az osztály ahogy jött vissza, mi az iskolai haverokkal maradtunk. Nem kellett volna. Szerelmes lettem. Az erdőbe.
Innentől elkezdődött felfedezőútjaim végtelen sorozata. Édesapám is segítségemre volt. Ő imádta az erdő nyugalmát. Gyakran mentünk vasárnaponként együtt a zöldbe.Ő a kedvenc rönkjére ült, és keresztrejtvényezett, míg én egyre nagyobb körökben kezdtem a "dzsungelt" felderíteni. Az erdőjárás beleépült az életembe. A barátaim is nagyrészt az erdő környékén élő fiúk voltak. Mindegyikük ismerte az erdei etikettet.

Másik kedvenc elfoglaltságom a repülőtéri vízgyűjtő medence látogatása volt. A Dence. Körülbelül 7 kilóméterre volt a lakásunktól. Jó kis séta az érpatak partján végig, ami maga is egy nagy élmény. Békákat lehetett dobálni, patkányokra lövöldözni csúzlival, siklókon kígyófogást gyakorolni. A hímesi csapat nyáron nagy számban látogatta a fürdőhelyet.

A 60-as években a reptér védett objektum volt. Rendőrök tanyáztak a reptérparancsnokság épületében. Mikor észlelték a Dence körüli nyüzsgést, egy oldalkocsis Pannoniával kizúdult két fakabát, rendreszoktatni a csavargó elemeket. Reménytelen vállalkozás volt. Felnőttebb fiúkkal áztunk együtt, s ezek a srácok a szivattyúház lapos tetejére egy őrszemet ültettek (pár üveg sörrel), és ez az őrszem egyből jelezte ha a 2 kilóméterre lévő épületből a reptéren keresztül elindult felénk a törvény. Egy pillanat alatt felszívott bennünket a kukoricás. Nem csak enni, de rejtőzködésre is kiváló volt. Aztán csak meg kellett várni míg ráuntak a rend őrei a semmittevésre s visszahúzódtak. Mi is! Pocsolni. Úszni itt tanultunk meg, az idősebb fiúk segítségével. Itt mindenki barát volt. Közben járogattunk iskolába is, és ott is helytálltunk. Majdnem mindnyájan jeles tanulók voltunk.

A hímesi csibészek

A Hímes kerületet uraltuk, s minden csibészséget elkövettünk, mi csak "kifért a csövön". Még háborút is vívtunk. Az ellenség egy 76 éves, minden lében kanál, pletykás, vénasszony volt. A kiváltó ok, az első bagózó kísérletünk. Zoli a szüleitől sikeresen levadászott pár csikket, mihez, hogy több legyen még száraz kukoricacsuhét is kevertünk. Ezt sodortuk újságpapírba. A dohányzó helyünk az utca egy beugró szeglete s ez volt a hiba, ugyan is a vénasszony pont ránk látott. Nagyon élveztük, pedig köhögtünk, könnyeztünk, hányingerrel küszködtünk, de roppant felnőttes volt. Estig jókat vihogtunk a történteken. Otthon viszont az "operapálca" várt. Nem mintha az anyám különösebben érdeklődött volna a komolyzene iránt, de az én nótámat nagy rendszerességgel elhúzta. Ekkor is emlékezetes verést kaptam. Mint másnap kiderült nem egyedül szenvedtem el az affért, mindannyian rövidet húztunk. A bunkerban aznap nagyon feszült hangulatban, komoly témák kerültek megvitatásra. Tisztáztuk, hogy besúgás áldozatai lettünk, s hogy a kém ki volt, nem hagyott kétséget maga felől. Döntést hoztunk, hogy a bűn nem maradhat megtorlatlanul. Először történt, hogy szándékosan fájdalmat okoztunk magunknak. Egy tűvel. Aztán vérünk keveredett, mert ujjainkat összenyomtuk. Aztán a cselekvési tervet vázoltuk, ötleteket sorjáztunk, mérlegeltünk, csinosítgattunk. Az első akció, egy 40 cm széles, 50cm hosszú, és 10 cm mély gödröcske kiásása volt, a nyanya kapuja elé. Jelzem az utcánk akkor még földes, burkolatlan utcaként használódott. Nem volt kis dolog késeinkkel kiásni, egyengetni, majd befedni s a nyomát is eltüntetni, azaz akciónknak. Ez késő délutánra esett, mert ilyenkor már nem ment nyanya sehova. Másnap reggel már a szögletben szorongtunk, s vártuk, hogy mikor megy a boltba. Kb. 10 óra lehetett mikor megjelent kezében a szatyraival. Ritka szép tanyázás volt! Két lába az égnek, vastag hosszú, rózsaszínű bugyijába bele kapott a szél, sok szoknyája a lába közé csavarodott alig bírt talpra kecmeregni. Dőltünk a röhögéstől. Nincs is szebb a bosszúnál. Miután összeszedte magát, s elvonult, kiosontunk eltüntetni a csapdánk nyomát. Nem buktunk le! Kedves ellenségünk egy régi nádfedeles házban lakott egyedül, rossz nyelvek szerint elüldözte a gyerekeit. Habár a fia a debil Pityu a közelében lakott egy szomszédnál, mint mindenes segítő. De ő se nagyon nézett rá. Ennek a kis háznak nagyon mélyen voltak az ablakai. Ha ki volt nyitva gyakran lefejeltük a keretet, szerezve kúpokat a kobakunkra. Háborúnkat viszont nagyban segítette az ablak, meg a mami mániákus szellőztetési kényszere. Kezdtek a szobába beesni ilyen dolgok, mint ürülékkel töltött nylon zacskó, döglött macska, ez már igen csak bűzlött, élő gyíkok csapata, stb. Nagyon kreatívak voltunk. És minden szülőkön keresztüli támadást visszavertünk. Mi semmit sem láttunk, semmit nem tudtunk, meg mintha Galamb utcai srácokat láttuk volna arrafele. De minket nem is érdekelt semmi, mert vagy focizni kellett, vagy a Sárgadombra menni, vagy a Dencére úszni, nekünk nagyon elfoglaltak voltak a napjaink. A gyümölcsös kertekről nem is szólva. Növögettünk. Azután ezen is túlléptünk. Egy félév múlva már köszöntünk is Erzsike néninek.

Pista bácsi

Tíz-tizenegy éves lehettem mikor az osztálytársammal, egy mai napig ható élmény szenvedő alanyává váltam. 1962-től a Sárgadombot,gyermekkorom egyik kedvenc játszóterét, legyalulták a három emelet magasnyi dombokat elhordták, s megkezdődött az Északi Alközpont építése. Ami megint egy nagyon izgalmas látvány volt. Édesapámmal esténként gyakran jártunk nézni a toronydarukat, meg a gombamód növekvő épületeket. Ez az esemény minek részesei lettünk az Imivel, az építkezés szélén, az éjjeli őrök kunyhója közelében történt. Ezt a kajibát a kövesúttól, egy négy méter széles, kettő mély árok választotta el, s persze pár palló átvetve rajta, hogy a mozgékonyabb gyerekeknek legyen honnan leesni az árok mélyén hullámzó pocsolyába. Mint később megtudtuk, hogy az történt, hogy Pista bácsi,a haverunk, mert mikor jártunk karbidot lopni a figyelem elterelése végett mindig beült valaki dumcsizni vele, s így személyes kapcsolat, haverság is alakult köztünk, jól leszopta magát. Nem is volt beosztva. Csak úgy lebzselt. Gondolom a szesz miatt jött rá a dolgozhatnék, s így akarhatta az árok dombjába vágott csákányt kezébe venni. Megbotlott, elesett, s amilyen a szerencse, pont úgy, hogy a csákány lapos éle elvágta a nyaki ütőerét. Mi a suliból jövet a nagy ordítozásra figyeltünk fel, a másik őr a Józsi bácsi nem emberi nyüszítésére, hörgésére, amint összevérezve emelgeti társa fejét az árokparton. Mi át a deszkán, s legyökereztünk a látványtól. Az öreg Pista azon fáradozott, hogy négykézlábról két lábra álljon. Nem akart összejönni. A nyakából méternyire spriccelt a vér. Álltunk, mint oszlop a főtéren, döbbenten, s a mai napig bennem égő tehetetlenség keserű ízével a számban, görcsberándult gyomorral. Aztán már nem akart felállni, s a négykézláb állást is inkább fekvésre változtatta. A vérzés is csitult, átment szivárgásba. Pista elaludt. Leírtam, mert jellemalakító élményemnek tartom. Ezért iratkoztam be a vöröskeresztes szakkörbe. Ennek köszönheti hetedikben az osztálytársam a szemét. Mert használtam a tudást, amit itt" töltöttek" belém. Felsősként szinte mindennapom foglalt volt. Kémia, biológia, rajz szakkörökre jártam. Hetediktől elkezdtem atlétikával is foglalkozni. Ekkor keresett meg egy ismerős nyolcadikos, hogy segítsek neki a hosszútávfutásban. Sóstóig meg vissza. 8km nem táv. Rövid idő alatt belejöttünk, s hetente kétszer letudtuk a távot. Nagy barátom lett a Józsi, év végéig. Aztán ment tovább. Nekem meg jött a 8. osztály.